Olyan kiborító állni egy tömegben. Csak nézel, azt sem tudod hová menj, kihez szólj, és ha szólsz, akkor mit is mondj. Elvesztem. Beszippantott. Azt akarja, hogy része legyek, de én nem bírom a bezártságot. Én szabadon akarok szaladgálni. Egyének nem szerepelhetnek benne. Ha más vagy véged. Még mindig csak állok. Próbálnék jópofát vágni az embereknek, de nekem ez nem megy. Ők körülállnak és csevegnek, míg én meg sem szólalok. Olyan mintha velük lennék. Ők talán azt is hiszik, pedig tévednek. Minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnik. Mintha reflektorfényben állnál, de senki sem nézne. Miért vagyok itt? Nem tudom. Hirtelen a magány ábrándja jelenik meg előttem. Kellemesen átjárja elmémet. Ez az. Mindjárt ott vagyok. De nem... Egy éles nevetés elüldözi kedves kis ábrándom. Nem engednek el, de be sem fogadnak. Rabul ejtenek mégis ellöknek. Csábítanak és taszítanak. Szeretnek, de gyűlölnek. Hangom elcsuklott. Ez jelzi, hogy végem. Nincs tovább.
Mire vársz vándor? Itt a helyed?
Nem hiszem, hisz lelked megremeg
minden pillanatban míg meg nem leled
sorsod, végzeted, tiszta szívedet.
De van e olyan szív mely tiszta?
Mely kerül minden rosszat, bűnt
S ha az nem is, de gazdája bízna
a Teremtőben ki odafenn ül.
De hát ki akarna tiszta szívet,
Melyet ezer darabra törnek e világ tüskéi?
A küzdés reménytelen hidd el,
e sebektől emberfiát semmi nem védi.
De mi van ha élni mégis érdemes?
ha az egész csak látszat, illúzió
mely eltakarja azt mi oly nemes.
Mi örökké jó, mi örökké való.
Emlékezz! Hisz nem volt oly rég
hogy szívedbe befogadtad
Azt Ki téged szeret, megvéd
és gyökerestül megváltoztat.
Én mondom vándor élned kell
Nem azért mit látsz, hanem mert hiszel
Benned lakozik, hisz elfogadtad
S egyként a millióból továbbadtad.
